Érettségizzünk együtt! - Összehasonlító verselemzés a gyakorlatban

Sziasztok!

A mai bejegyzésben ismét az összehasonlító verselemzéssel foglalkozunk, ezúttal Arany János: Letészem a lantot című versét és Vörösmarty Mihály: Fogytán van a napod című költeményét választottam. 

Aki hasznosnak találja a bejegyzéseket, bátran adjon hangot ennek, hogy lássam, van-e még értelme posztolgatni ebben a témában.

Lyanna

A romantika két kiemelkedő szerzőjének verse sok mindenben hasonlít és néhány dologban különbözik egymástól. A magyar irodalomban Janus Pannonius volt az első, aki személyes problémáiról írt verseiben, így azóta gyakori téma a személy válsága, gondjai a versekben. A romantikában a hazafias téma, a nemzeti, dicső múlt mellett gyakran felbukkant a költeményekben a költők személyes válsága is.

Arany Jánosnál gyakori téma volt az, hogy úgy érzi, nem megy megfelelően a versírás, arról írt költeményeket, hogy nem tud írni. Vörösmarty Mihály verseit a közéleti téma, a hazafiasság jellemzi, kevesebb hasonló hangvételű verset alkotott. Ám ez a két költemény sokban hasonlít egymásra.

A két költeményben hasonlóságként idézhető a lemondó, reménytelen hangnem. Mindkét vers lírai énje elismerésre vágyott volna, de ezt nem kapták meg, így értelmetlenné vált a további lelkesedés. A Letészem a lantot lírai énje így gondolkodik erről: „Hittük: ha illet a babér, // Lesz aki osszon... Mind hiába!”. A Vörösmartynál is megjelenik az elveszített remény: „Hányszor álmodoztál, // Büszke reményekkel // Kényedre játszottál!...”.

Vörösmarty és Arany esetében is felfedezhetők életrajzi elemek, s mind a végtelen elkeseredéssel kapcsolatban: Vörösmarty az 1840-es évekig a legnagyobb romantikus költő és nyelvújító volt, Petőfi köztudatba kerülésével azonban csökkent az iránta táplált végtelen elismerés. Arany a barátját és költőtársát veszítette el, a versben megjelenik az emiatti szomorúság, az ihlet is elveszett a nagy költőbarát, Petőfi mellett.

Mindkét versben jellemző, hogy a költészettel kapcsolatban kérdéseket tesz fel a két lírai én, amelyet azonban költőinek érzünk, a választ csak sejthetjük. A kérdések arra világítanak rá, hogy mindkét lírai én kilátástalannak érzi a költői létet, amivel nem érhetnek el már semmit. Mindkét költeményben véglegesnek tűnnek ezek a gondolatok, remény nem érződik. Aranynál a vers halálra ítéltetett: „...árva énekem, mi vagy te? // Elhunyt daloknak lelke tán.”. Vörösmarty a költő kilátástalan helyzetét fejtegeti: „Szegény magyar költő, // Mire virradsz te még?”. Egyik lírai én sem látja értelmét a versírásnak többé.

A különbségekre térve: a Letészem a lantot elbeszélője E/1-es, a Fogytán a napodé E/2. Az előbbi verset emiatt személyesebbnek érezhetjük valamivel, de Vörösmarty költeményénél is érezzük, hogy a lírai én saját fájdalmáról is beszél, ám általánosságban a költőkről is szólhat. Arany személyességéhez kapcsolódik, hogy jóval részletezőbben fejti ki, miért nem képes többé a versírásra.

Vörösmarty versében fizikai öregség, megfáradtság jelenik meg, Aranynál inkább a lélek és a szellem öregedett és tört meg. A Fogytán van a napod lírai énje úgy érzi, az öregséggel együtt szállt el az ihlet, a költői lelkesedés. Aranynál ellenben a lélek veszett el a lírai énből: „Ki örvend fonnyadó virágnak, // Miután a törzsök kihal.”

A Letészem a lantot című versben a dicső múltat és a sivár, értéktelen jelent veti össze a lírai én, a jövő azonban nem szerepel lehetséges opcióként. A Fogytán van a napod lírai énje csak a sivár, pusztuló jelenről beszél. A jövővel kapcsolatban erőtlen, költői jellegű kérdéseket tesz fel csupán, nem érezhető belőle valódi bizakodás.

Mindkét vers meglehetősen negatív hangvételben szól, mindkét lírai én elkeseredett, reményvesztett. Teljes mértékben átérezhető a költemények által a korban tapasztalt kétségbeesés, a költők tehetetlensége, amit amiatt éreztek, mert őket is korlátozta az akkori hatalom, s úgy érezhették, nem segíthetnek az embereken.