Válság és remény

Mikor decemberben beadtam első elkészült regényem kéziratát az Aranymosás pályázatára, megfogadtam, hogy nem fogok erről írni sehol, nem is nagyon hirdettem a dolgot. Most azonban úgy érzem, le kell írnom a gondolataimat. Lehet, hogy senkit sem fog érdekelni, de az is megtörténhet, hogy valaki más erőt merít a soraimból. Meglátjuk. De főbb célom nincs ezzel az írással, csak annyi, hogy értelmes formába öntsem az érzéseimet ezzel kapcsolatban.

Nincs mit szépíteni, kiestem a versenyből már az elején. Az első szúrás nem is volt olyan fájdalmas, mint hittem, főleg azért, mert csodálatos barátok állnak mellettem, akik mindvégig tartották bennem a lelket, míg készültem a pályázatra, és azután is, miután kihullottam. És őszintén mondom, a dolog nem tört le, nem annyira, mint hittem. Fájt, de igyekeztem elgondolkodni az okokon, sejtettem is, hogy mi miatt jöhetett az elutasítás, elhatároztam, hogy félreteszem a regényt egy időre, és majd úgy március-április környékén előveszem, átolvasom, dolgozom rajta. A lelkesedésem nem csökkent, hiszen mégis megírtam egy 179 oldalas regényt alig több mint egy hónap alatt, amire nagyon büszke vagyok. Ő az én első gyermekem, akibe minden tudásom beleadtam, a lelkem is ott pihen a sorok között. A gyors tempó ellenére tudtam, hogy ez így is megállhatná a helyét. De ha nem is, a kezemben volt, van egy teljesen kész mű. Most már tudom, hogy ezt senki nem veheti el tőlem, ha soha ki sem adják, akkor is lesz egy regényem, amit egyedül én írtam, az utolsó betűig én találtam ki.

Leszögezem, hogy nem volt bennem harag a pályázat felé. Az jólesett volna, ha röviden, akár egyetlen mondatban értesítőt kapok, hogy miért nem lett alkalmas az írás, de teljes mértékben érthető, hogy nincs kapacitás minden pályázónak külön megírni az okokat. Mindenesetre az Aranymosás ma a legnagyobb lehetőség, talán az egyetlen, ha valaki kezdőként akar megjelenést. Hálás vagyok, amiért létezik, amiért reményt ad több száz írni szerető számára. Úgy hiszem, a következő pályázatra is beadom a jelentkezést. Elvégre veszítenivaló tényleg nincs.

Egyszóval újult erővel belevágtam egy másik ötletembe. Két hétig ment is minden, ahogy november óta mindig, mindennap írtam. Aztán valahogy éreztem, hogy valami másba kell fognom. Átpártoltam egy másik ötletemhez. Megtörtént ugyanez. És még kétszer. Most a negyedik ötletemnél vagyok december óta, és őszintén remélem, hogy emellett tartósan ki tudok tartani. Mondjuk addig, míg be nem fejezem. A másik három ötlettel is haladtam valamelyest, ami persze tök jó, de ha mindig máshoz kapok amolyan Hűbele Balázsosan, akkor sosem készül el egyik sem.

Azt hiszem, hogy meginogtam, ezért lehetett az ingázás egyik sztorimról a másikra. Félek. Félek, hogy nem vagyok elég jó, hogy nem vagyok tehetséges, hogy sosem leszek több egy saját magának és közeli barátoknak, na meg a laptopnak írogató hobbiírónál. Félek, hogy nem fogok kelleni. Félek, hogy nem teljesül az álmom.

Mert író akarok lenni. Az sem érdekel, ha nem tudok megélni ebből, hiszen ez itthon nehézkes, ha nem lehetetlen. De van munkám, sőt, hivatásom, amit szeretek, ami hozzám illik, amiben magamra találtam. De emellett író akarok lenni. Nem bánom, ha nem szereti mindenki, amit csinálok, ilyen úgysem létezik. De szeretném megtalálni az olvasóközönségem, akiknek örömet tudok okozni, akik várják, mikor jelenik meg új könyvem, akik úgy imádják a szereplőimet, ahogyan én. Akikkel megoszthatom a világokat, amiket kitaláltam, és amikben hónapokig éltem. Akik szeretik, amit csinálok, akik agyalnak azon, hogy mi lesz még, hogy tervezek-e adott történethez folytatást. Akiknek átadhatom azt a boldogságot, amit írás közben és akkor érzek, amikor kitalálok egy-egy történetet, amikor egyre több tulajdonsággal gazdagítok egy karaktert.

Már az földöntúli boldogságot okoz, hogy a legjobb barátnőm mennyire rajong a munkáimért. Meg sem lehet fogalmazni, milyen érzés, amikor kisregényt ír az adott részletről, amit megmutatok neki, amikor érzelmeket vált ki belőle az, amit elolvasott. Elmondhatatlan öröm, hogy agyal, hogy elemez, hogy alig várja a folytatást. Milyen érzés lehet ez akkor, ha több tíz, esetleg még ennél is több ember van ezzel így? Elmondhatatlan az is, amikor olvasni nem szerető barátnőm le sem tudja tenni a történetet.

Szóval igen. Az elutasítás fájt. Fáj még most is. Néhány kósza, sötét gondolat erejéig az is megfordult a fejemben, hogy elengedem az álmomat, és írok hébe-hóba, amikor épp jólesik. És bevallom, ez még a mai napig is eszembe ötlik néha. És még mindig félek. Nagyon félek.

Közben persze tudom, hogy az írás számomra éltető erővel bír. Nem tudnék nélküle élni. A mindennapjaim része az, hogy agyalok az új ötleteken, hogy a ráérős perceimben írok. Ahogy nem tudnék élni az olvasás, úgy en bloc az irodalom és a nyelvtan, a tea vagy a Hannibal nélkül sem. És bár mostanában megesik, hogy felsírok, mint Arany, azt gondolom, hogy „nagyon fáj, nem megy”, miközben bezárom a Wordöt, miután csak pár sort írtam... Azért minden depresszív nap után úgy ébredek a holnapra, hogy tudom: írni akarok.