Könyvélmény: Jamie McGuire: Gyönyörű sorscsapás

Sziasztok!

Ezúttal egy új sorozat első darabjával érkeztem. Könyvekről fogok írni, olyanokról, amik kiborítottak, megríkattak vagy épp imádtam őket.

Hogy melyik kategóriába tartozik mai irományom tárgya, Jamie McGuire: Gyönyörű sorscsapás című műve? Tartsatok velem, és derítsétek ki!

Abby Abernathy éppen olyan jókislány, mint a neve alapján képzelnénk: kasmírpulóver, visszafogott frizura, megbízható elsőéves imázs. Abby menekül valaki elől, a vak is láthatja, amikor pedig összetalálkozik a tetoválásokkal borított, verekedésből élő Travisszel, éppen ezt a múltat látja megelevenedni és kinyúlni maga után.

Előre szólok: aki a könyv(sorozat) elkötelezett rajongója, az ne olvasson tovább, vagy ha megteszi, minden kulturált vitára nyitott vagyok.

Ez a könyv már régen szemezett velem, el akart csábítani, ahogy Travis Abbyt. Ellenálltam, és bárcsak örökre megtartóztattam volna magamat tőle! De sajnos a kívánságok nem mindig válnak valóra. Ezen a nyáron eljött velem a könyvtárból, hogy aztán olyan héjanászba keveredjünk, mint a két főszereplőnk… Merthogy én kihajítottam volna ezt a drágaságot a hangzatos, mégis gyomorforgatóan nyálas címével együtt, ha nem könyvtári, az biztos. Köztünk soha többé nem lehet semmi, Gyönyörű sorscsapás!

A cím második szava legalább stimmel. Ez a történet maga a pokol. Legalább annyira kiborított, mint az a bizonyos ötven árnyalat. Úgy tűnik, ez a sorsom: gyűlölni azokat a történeteket, amiket általában az emberek szeretnek.

Az alapötlettel még nem is lett volna különösebb gondom: Abby, a jókislány, aki a múltját takargatja, Travis, a dúvad kúrógép, aki még sosem volt szerelmes. Bekajáltam volna, hogy nyilvánvalóan egymásba szeretnek, hiszen mindenki tudja, hogy ez lesz a vége, ezért veszel le egy ilyen könyvet a polcról. Teljesen rendben van. Mindez egyetemi környezetben, bulikkal, italozással fűszerezve. Nem lenne baj ezzel sem.

Na, de ilyen két idiótát még nem nagyon hordott hátán a könyvesföld! A fejemet vertem az asztalba néhol. Abby olyan logikátlan, hisztis, önző tyúk, hogy sírtam. Az apja tönkretette az életét, előle menekül el, de amikor az öreg pénznyelő felbukkan lejmolni, simán segít, úgy is, hogy tudja, ezzel jó eséllyel Travisnek árt. Éppen az apja elől menekülve kerül abba a szituációba, hogy Travisben csalódnia kell. Mégis meg akar bocsátani, de mikor Travis közli: neki mindegy, hogyan, csak maradjanak egymás életében, akár barátokként is, akkor Abby behisztizik, és beleegyezik, pedig éppen akkor akar igent mondani az újrakezdésre. Direkt hergeli Travist, noha tudja, hogy a csávó betegesen féltékeny és önbizalomhiányos. De ő azért abban a gyémánt karkötőben parádézik, amit az egyhetes randipartnerétől kapott. Sorolhatnám.

De nehogy azt gondolja bárki, hogy Travis jobb! Ő sem piskóta: manipulatív, önző, kontrollmániás, erőszakos. Ha csak valaki rá merészel nézni Abbyre, már súlyos verésekkel fenyegetőzik, és nem csak a szája jár. Három után már nem számoltam, hány pasit ver szét elég komolyan, nem csak behúz nekik. Rettentően önző és igazságtalan: a kedvenc jelenetem az volt, amikor felhúzza magát Abbyn, és bosszúból édes hármasba keveredik a kanapén, miközben Abby a saját ágyában hallgatja végig az egészet. Ijesztők a dühkitörései, ha Abby nem szól neki, hová megy, szétver bárkit és bármit, jelenetet rendez, Abbyt akarata ellenére magával viszi egy buliból egy autóban, a lány hiába őrjöng, nem engedi el. Aki hazafuvarozza őket, Travis halálos fenyegetésétől tartva nem mer ellenkezni. A manipuláció mestere: állítja, hogy szüksége van Abbyre, ő az egyetlen jó dolog az életében, ez még rendben volna. De minden tettét ezzel magyarázza, amikor elrángatja a lányt a programja kellős közepén, amikor Parker, Abby egyhetes pasija meglátja őket együtt, nem mondja el a fiúnak az igazat. Meggondolatlan, viharos: rövid időn belül magára tetováltatja Abby becenevét, kutyát vásárol neki, mindezt a megkérdezése nélkül.

Mindketten végtelenül önzők és egocentrikusak: csak az elbaszott kapcsolatukkal törődnek, nem foglalkozva a környezetükkel és a többi emberrel. Ha jóban vannak, egymást falják akárhol, ha rosszban, Travis szétveri a kollégiumot, ahol Abby lakik, vagy a saját lakását. Ömlengve élvezkednek a héjanászban, közben mindketten panaszkodnak – főleg Abby –, hogy micsoda szar ez az egész. Nem, drágáim. Ti vagytok szarok.

Pedig eleinte azt gondoltam: Travist nagyon fogom kedvelni. Azon túl, hogy izmos és tetovált és megvédi a nőt, akit szeret, rettentő intelligens és törődő, amiket mond, azokat őszintén mondja, igazán romantikus tud lenni. Ezeket nem lehet elvitatni tőle. Ugyanakkor ijesztően szélsőséges és függő: a történet elején a kósza numerák bolondja, azután Abbyé. Nem menti fel az sem, hogy gyerekkorában meghalt az édesanyja. Abbyt sem, hogy az apja tönkretette. Tulajdonképpen meg is érdemlik egymást.

Ámokfutásszerű kapcsolatuk, amelyben illegális verekedések, amelyekkel Travis a tandíjravalót keresi, tűzvész, amelyben majdnem mindketten odavesznek, Las Vegas-i pókerjátszma, minden van. Az abszolút kedvencem: Travis, jelezve, hogy szakít Don Juan-i múltjával, kidobta az összes óvszert az éjjeliszekrényéből. Azonban úgy alakul, hogy ágyba kerülnek Abbyvel. Abby erőlteti a szexet, sőt, megkérdezi: még sosem voltál óvszer nélkül senkivel? Nem, bazdmeg, azért nem haltam még bele az AIDS-be… És végül szeretkeznek mindenféle védekezés nélkül. Abby később fogamzásgátlót kezd szedni, de ekkor ez még nincs a képben.

És hogy miért akadok ki ezen? Azért, mert ez a kötet a Dream válogatás része, kifejezetten fiatal olvasók számára ajánlott. A legkevésbé sem vagyok vaskalapos, más sem állhatna távol tőlem, de ez komolyan jó üzenet? Jó üzenet az, hogy szexelj nyugodtan koton nélkül egy olyan fiúval, aki már az egyetem összes csajával lefeküdt, csak mert épp hajt a véred, és nem bírsz ki öt percet, amíg egyikőtök lerohan a drogériába? Jó üzenet az, hogy tök rendben van, ha az exed erőszakosan kiüt mindenkit, aki csak a közeledbe megy? Jó üzenet az, hogy okés, ha a pasid őrjöng és betegesen féltékeny, ha csak beszélgetsz egy másik hímneművel? Jó üzenet az, ha tárgynak érzed magad egy férfi mellett?

Szerintem nem. Ennek a fajta erőszakosságnak a romantizálása káros a fiatalokra nézve. Még károsabb az, ahogyan a történet véget ér: Abby és Travis összeházasodnak Las Vegasban, Abby magára tetoválja a saját új nevét, a Mrs. Maddoxot (wtf???). Még nincs egy éve, hogy ismerik egymást, Abby tizenkilenc éves… Házasságpárti vagyok, na de azért maradjunk már észszerű keretek közt, akkor is, ha egy romantikus regényről beszélünk!

Ez a regény ugyanolyan káros üzenetet hordoz, mint az okádék ötven árnyalata. Annyi a különbség, hogy itt Abby is ugyanakkora szarházi, mint Travis. Ketten teszik egymást tönkre, együttes erővel, élvezkedve.

És mindez felháborítóan gagyi kivitelezésben. Több a párbeszéd, mint az egyéb szöveg összevetve, kapkodó az egész, nincs egy értelmes leírás. Ja, de: a szexjelenetek legalább kidolgozottak, élvezhetők. Ennek ellenére sokszor azt sem tudtam, mi történik, most ezen Abby miért bukik ki, egyáltalán: micsodaaa? Hozzácsapva még egy hisztériás legjobb barátnőd, Americát, egy papucspasit, Shepleyt, Travis T-betűs testvéreit, akik hasonlóan erőszakosak, mint ő, bár még mindig normálisabbak nála.

Még a borító is baljós, főleg a történet ismeretében: dunsztosüvegben vergődő, gyönyörű pillangó. Helló, Abby, te vagy az? Régen borított ki ennyire könyv. Rettentően alávaló és hitvány volt az egész, és káros, mint egy teadélután az atomerőmű közvetlen közelében.