2020.
03. 13.
Ma
gondoltam belevágni a KoroNaplóba, elvégre ma történt az a bejelentés, ami
példaértékű és talán egyedülálló is a magyar (oktatás)történelemben.
Reggel
még úgy mentem be dolgozni, hogy az előző nap videóra vett március 15-ét milyen
sikerrel fogadják majd az osztályok, akiknél levetítjük. A műsort mellesleg az
én osztályom (is) csinálta, és egészen sikeres volt.
Reggel
még arról szóltak a hírek, hogy a pedagógusokat fizetés nélküli szabira küldené
kedves Viktor apánk, valamint a tanév is elúszna, amennyiben be kell záratni a
sulikat. Eléggé zsarolásszagú és jogszerűtlen volt a dolog.
Ehhez
képest este kihirdette az iskolák bezárását hétfőtől. A tanítás digitális
oktatás keretében folyik tovább.
Megörültem.
Egyrészt nem akarok bekerülni a kórházba tüdőgyuszival. Hiába nyilatkozza azt
Viktor apánk, hogy kétezer lélegeztetőgép áll rendelkezésre, valahogy nehezen
hiszem el. Másrészt a kollégáim nagyobb része ötvenéves elmúlt. Azaz
veszélyeztetett. Azaz ha ne adja Isten, meghal, Viktor apánk mégis honnan tölti
fel a pedagógusok elhullott seregeit? Ez a probléma a koronavírus lecsengése
után is aktuális lesz és igencsak égető, de jelenleg nem ez a prioritás persze.
Szóval
én ennek az egésznek örülök. Bár még senki nem tud semmit arról, hogyan is
kellene mindezt elképzelni, a bennem lakó kreatív máris kattogni kezdett azon,
milyen módon adhatnám át a hátralévő anyagot a gyerekeknek. Szerencsés vagyok:
csak két osztályt tanítok magyarból. Mindkét csapattal remekül állunk
nyelvtanból, irodalomból sincs túl sok lényegi hátra. Ráadásul bőven van még
nálam javítatlan dolgozat, így tudok majd jegyeket adni nekik.
Az
tuti, hogy fejetlenség van és felkészületlenség is. De az is biztos, hogy ez az
esemény benne lesz a törikönyvekben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése